A gyönyörű lányt egy sötét padlásszobába zárta, éheztette és láncra verve tartotta az anyja, hogy jobb belátásra bírja, és megfelelő férjet válasszon magának. Az évszázad egyik legkegyetlenebb történeteként tartották számon a megrázó esetet.

1901 májusában a poitiers-i rendőrfőkapitány igen felzaklató névtelen levelet kapott, melyben az állt, hogy a francia város egyik komoly köztiszteletnek örvendő családja felettébb szégyenletes dolgot titkol évtizedek óta: "Megtiszteltetés számomra, hogy egy rendkívül súlyos esetről értesíthetem. Tudomásomra jutott, hogy Madame Monnier házának egyik szobájába bezártak egy személyt, fogva tartják, éheztetik, és az elmúlt huszonöt évben a saját piszkában kénytelen élni." Ugyan a levél írója nem vállalta a nevét, emellett még elképesztően bizarr dolgokat is felsorolt, ennek ellenére a kapitány úgy döntött, azonnal kivizsgálja az ügyet.

Blanche Monnier huszas évei elején

A rendőrség tagjait is kínosan érintette az egész eljárás: a dúsgazdag család makulátlan hírneve és példás élete miatt igencsak zavarban voltak, amikor kiszálltak a Monnier birtokra házkutatást tartani. A megözvegyült Madam Monnier az akkori arisztokratikus élet elismert alakjának számított, számtalan nagylelkű felajánlása, jótékonysági megmozdulása elismeréseként díjat is kapott a várostól. Fia, Marcel minden iskoláját kitűnő bizonyítvánnyal végezte, és ekkortájt nagy tiszteletben álló ügyvédként dolgozott. Másik gyermekéről, gyönyörű lányáról, Blanche-ról (1849-1913) azonban nem sokat lehetett tudni, ugyanis huszonöt évvel a névtelen levél keletkezése előtt váratlanul eltűnt, és senki sem látta azóta.

Blanche szerelme nem tetszett az anyjának

A csodaszép fiatal nő 25 évesen beleszeretett a közelükben élő, nála jóval idősebb ügyvédbe, majd kapcsolatuk annyira elmélyült, hogy a férfi hamarosan megkérte a kezét. A közös életüket és a házasságot tervezték, ám döntésüket a lány anyja, Madam Monnier nem csak ellenezte, de mindenáron meg akarta akadályozni. Azzal érvelt, méltatlan és rangon aluli, hogy Blanche egy idős, pénztelen ügyvéddel kösse össze a sorsát. Azonban hiába próbálta szétszakítani a szerelmeseket, hiába tiltotta a házasságot, és zsarolta a legkülönbözőbb módon lányát, nem sikerült eltérítenie az elhatározásától, Blanche nem engedett anyja kérésének.

Madam Monnier, Blanche anyja

1876-ban aztán a 27 éves Blache egyik pillanatról a másikra hirtelen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, senki nem tudott róla semmit, még a közvetlen, bizalmas barátai sem. Anyja és testvére gyászolták ugyan, de emellett különösebb megtörtség nélkül folytatták a megszokott, mindennapi életüket, majd igen hamar feladták a lány keresését. Évek teltek el így, közben pedig a szeretett ügyvéd 1885-ben váratlanul elhunyt.

Büntetésből az anyja egy sötét, apró padlásszobába zárta

Blanche hirtelen eltűnését nem egy felderítetlen bűnügy okozta, hanem saját anyja zárta be a házuk emeletén meghúzódó, eldugott padlásszobába, hátha ennek hatására a lány végre meggondolja magát, és egy fiatal, gazdag arisztokratához megy feleségül. Ő azonban kitartott a döntése mellett, annak ellenére, hogy leírhatatlan körülmények között sanyargatta és bántalmazta anyja és testvére.

Monnierék háza. Szemben, a tető tetején a pici padlásszoba ablaka

Már eleve gyanús volt, hogy a házkutatásra kivezényelt rendőrök csak igen nehezen jutottak be az épületbe. Először megtagadták tőlük a vizsgálatot, majd bereteszelték az ajtót, de azt végül felfeszítették a hatósági tisztviselők, és alaposan átkutatták az otthonukat. Ekkor fedeztek fel a harmadik emeleten egy eldugott, förtelmesen rossz szagot árasztó apró szobát, melyet kívülről lelakatoltak. Azonnal betörték az ajtót, majd amikor beléptek és nagy nehezen sikerült kinyitniuk a nehéz függönyökkel letakart egyetlen ablakot, megdöbbentő látvány tárult eléjük.

Az ötvenes éveiben járó, mindössze 25 kilós Blanche láncra verve, meztelenül feküdt az ételmaradékokkal és széklettel vastagon beborított ágyon. Körülötte az évtizedek alatt felhalmozódott mocsok teljesen beborította a padlót, mindenütt hemzsegtek a rovarok, férgek.

Ilyen szörnyű állatpotban találtak rá a rendőrök Blanche-ra

A rémült rendőrök a bomlás okozta elviselhetetlen szag miatt néhány percnél tovább képtelenek voltak a helyiségben maradni. A szemtanúk elmondása szerint a súlyosan alultáplált, napfényt évtizedek óta nem látott nő alig hasonlított egy emberre, sokkal inkább egy rémült kis állatnak tűnt. Azonnal kórházba szállították, míg anyját és testvérét rögtön letartóztatták.

Blanche sosem dolgozta fel az őt ért traumát

A kórházi személyzet arról számolt be, hogy noha Blanche borzasztóan sovány, mégis próbál megerősödni és visszatérni az életbe - ahogy mondta: "nagyszerű érzés ismét friss levegőt belélegezni".

Az egész szomorú történet pedig egyre nagyobb nyilvánosságot kapott az akkori sajtóban. Arra azonban soha nem derült fény, kicsoda írta valójában a figyelmeztetést, amely megmentette Blanche-t: egyesek szerint az egyik szolgálójuk küldte a névtelen levelet, míg mások úgy vélték, a testvére volt az, aki nem bírta már tovább nézni nővére szenvedését. Akár így, akár úgy, sokakban felmerült a kérdés, hogy létezhetett, hogy a huszonöt év alatt senki sem vette a bátorságot, hogy a segítségére legyen; később a tanúk azt vallották, túlságosan féltek a ház asszonyától ahhoz, hogy a biztonságukat kockáztassák.

Blanche a bloisi pszichiátrián

Mindenesetre ahogy napvilágra került a történet, a nyilvános felháborodás hatalmasra duzzadt, Monnier házának környékét dühös tömeg lepte el, akik azonnali elégtételt akartak venni az idős asszonyon a szörnyűségekért - és ami miatt Madame Monnier szívrohamot kapott két héttel lánya kiszabadulása után.

Így a büntetés végrehajtását ugyan Madam Monnier már nem érte meg, halála előtt azonban elismerte, hogy embertelenül bánt a saját lányával. Fiát, Marcelt a bíróság végül felmentette a vádak alól. Blance soha nem épült fel igazán, bár fizikailag felerősödött, az őt ért lelki traumát nem tudta feldolgozni. Kiszabadulása után még 12 évet élt, a bloisi pszichiátriai intézetben 64 éves korában hunyta le örökre a szemét.

Az amerikai Alexis St. Martin gyomornedveinek viselkedését a tudósok a mai napig idézik, ámbár az elhíresült baleset, amely drámai módon tette lehetővé a gyomor működésének megfigyelését, közel kétszáz évvel ezelőtt, 1822. június 6-án történt. Az akkor 18 éves Alexis ugyanis szerencsétlenségére egy méterre állt egy véletlenül elsült puskától.

Alexis St. Martin

Történetünk másik hőse, William Beaumont, az Egyesült Államok hadseregének sebésze hamarosan a helyszínen termett. Megállapította, hogy a tüdő és a gyomor kitüremkedik a sebből, majd fogta, és visszanyomta őket.

A 6 centis nyílás nem zárult be

A halálosnak hitt sérülés ellenére a fiatal Alexis két hét alatt semmi jelét nem mutatta annak, hogy meghalna, sőt gyógyulni kezdett. A harmadik héten a beteg már jó étvággyal evett, azonban volt egy bökkenő – amit megevett, az a nyitott seben át kiürült. A végbelén keresztül kezdték el táplálni, Beaumont pedig mindent megtett, hogy a gyomorfal nyílását elzárja. Alexis azonban nem egyezett bele, hogy a gyomrát bevarrják, ezért kénytelenek voltak egy kötéssel elzárni a gyomorfal nyílását.

Rendszeresen és jól táplálkozott, kiválóan emésztett, a tápcsatornája úgy működött, ahogyan kell, és amikor a kötés a helyén volt, minden rendben ment. A következő nyáron, Beaumont már minden reményt feladott arra, hogy a sipoly nyílása majd bezárul, aminek az átmérője 6 centiméter volt. Lényegében a baleset állandó jellegű nyomának tekintette. Az étel és ital kifolyt rajta, hacsak megfelelő kötéssel el nem zárták.

Így kutatta a tudományt Beaumont a nyíláson át

Két hét múlva Beaumont megkezdte a kísérleteit. A katonaorvos az első amerikaiak között volt, akik fontos felismerésekkel gazdagították az orvostudományt, hírnevét annak köszönhette, hogy felismerte, milyen ragyogó lehetőségeket nyújt Alexis gyomra. A kellemetlen nyílás kitűnő ablaknak bizonyult, betekinthetett rajta egy fontos szerv élettani működésébe. De a betekintésből kevés haszna volt, így aztán kísérleteket gondolt ki. Lemért egy falatot, selyemfonalra kötötte, azután megfigyelte, hogy mi lesz vele a gyomorban. Óránként kihúzta, megfigyelte az emésztés mértékét, majd visszatette a gyomorba. Mintákat vett a gyomornedvből, és elsőként állapította meg, hogy a gyomornedvben sósav van. Attól sem rettent vissza, hogy a tudomány érdekében időről időre megkóstolja az aktuális sósavat, és minden részletet – például az étkezés idejét, pontos összetételét, a gyomor állapotát - akkurátusan feljegyzett. Beaumont azt is megállapította, hogy az éhező gyomor üres és összehúzódott állapotban van, és azt is, hogy vérbő lesz, ha a gazdája mérges, sőt azt is diagnosztizálta, hogy a harag gyomormozgásokat okoz.

A híres nyílás a bal mell alatt egy korabeli ábrázoláson

Amikor Beaumont rájött arra, hogy élettani ablaka milyen jó szolgálatokat tesz, még nagyobb mértékben ki akarta használni a lehetőséget. Ezért költségeket nem kímélve mindenhová követte betegét – így tett akkor is, amikor Alexis munkahelyet váltott, és másik városba költözött. Alexist a későbbi kutatók „együttműködésre nem hajlandónak” és nehéz embernek titulálták – amin persze nincs mit csodálkozni, hiszen valószínűleg más sem örülne, ha reggeltől estig a sipolyán keresztül matatnának a gyomrában. A két ember kapcsolatában nyilván voltak hullámhegyek és hullámvölgyek egyaránt. Azonban akár jó, akár rossz volt a viszonyuk, 1833-ban, a baleset után bő 11 évvel Beaumont közzétette a gyomorsavról és az emésztésről készült közleményét, melyet igen nagy érdeklődés övezett a tudományos világban.

De mi lett Alexisszel?

Mindeközben és után Alexisnek hat gyermeke született, és egy lyukkal a gyomrában, valamint jól működő gyomornedvekkel élte le az életét.

A képen balra Alexis St. Martin és felesége idős korában, jobbra pedig orvosa, William Beaumont látható

Sokáig nem tudták, hol halt meg és hol nyugszik, mégpedig nem véletlenül. Egész életében zaklatták az orvosok, hogy különböző kellemetlen vizsgálatokat végezzenek rajta, így családja tartott tőle, hogy a mérhetetlen tolakodás a férfi halála után sem csitul, és kiáshatják a holttestet további vizsgálatok miatt. Végül 1960-ban egyik leszármazottja elárulta, hogy 78 éves korában elhunyt őse sírja egy kis településen, Montreáltól nem messze található.

Sok mindent, amit ma a gyomor működéséről tudunk, ennek a francia-kanadai gyomrának, és persze kitartó, rendkívül kíváncsi orvosának köszönhetünk. 

A pletykálkodással, hazugsággal, hangos, vagy illetlen beszéddel vádolt nőket férjeik nyilvános megalázták, és órákig a Scold-kantár viselésére kötelezhették őket. Túl azon, hogy mélységesen megszégyenítették az asszonyokat, mérhetetlenül fájdalmas eszköz lehetett. Maga a szerkezet Nagy-Britanniából származik, de lényegében egész Európában elterjedt, és nagy népszerűségnek örvendett a férfiak körében, mint megregulázó, leckéztető eszköz.

A középkorban is szívesen találkoztak egymással a nők, hogy szűkebb lakóhelyük történéseit, mindennapjaik eseményeit megbeszéljék, de jogosan adhattak hangot annak is, ha a párjuk agresszívan viselkedett velük, vagy egyszerűen csak nem értettek egyet valamiben. Miközben manapság eszünkbe se jut, hogy bármilyen következménye lehetne egy kiadós veszekedésnek, vagy akár pletykának, addig az akkori nőknek igen extrém fenyítés kockázatát kellett vállalniuk. Mégpedig az úgynevezett Scold-kantár viselését.

Szörnyű fájdalommal járt a viselése

Ez az arcra helyezhető szerkezet több hajlított vasrúdból állt, melyet a viselője feje körül fogtak össze egy vagy több vaskerettel, majd egy nagyjából 5x2,5 centiméteres lapos vasdarabot helyeztek a nő szájába, mellyel lenyomták és rögzítették a nyelvét. Így a megalázott asszony képtelen volt a beszédre, de ezen kívül számtalan kellemetlen mellékhatása is volt a dolognak, például rendkívül erős nyálfolyást és állkapocsfájdalmat okozott.

Némely esetben a biztonság kedvéért még továbbfejlesztették a kínzóeszközt, ugyanis a nyelvleszorító alkalmatosságra vastüskéket helyeztek, így a száj bármilyen mozgatása a nyelv fájdalmas átszúrását okozhatta.

Pórázon vezették végig a városon a bűnösnek mondott asszonyokat

Noha azt hihetnénk, hogy a megszégyenítést ezzel a tökéletességre fejlesztették, azonban ezt még bőven fokozták. A konstrukcióhoz ugyanis egy kötelet vagy láncot, lényegében pórázt rögzítettek, és így indultak a szégyenteljes sétára a faluban, városban. A férj eközben arra buzdította a járókelőket, hogy sértegessék, köpködjék feleségét, olykor még egy csengettyűt is felszereltek a vaskantárra, hogy még nagyobb figyelmet kapjon a bűnös.

Az ilyen jellegű, testi fájdalommal is együtt járó büntetés egyáltalán nem volt kirívó a középkorban. A keresztény vallás tanai szerint - amelyet akkoriban voltaképpen kivétel nélkül mindenki követett - úgy hitték, hogy a bűnbocsánat elnyerését csak súlyos kínszenvedés árán lehet elérni. Ettől függetlenül jellemzően csak nőkön alkalmazták.

Hogy mennyire kegyetlen volt az eszköz, jól szemlélteti ez az angol nyelvű videó. Ebben az adásban a középkori kínzásokat mutatják be részletesen, köztük a Scold-kantár viselésére is igen nagy gonddal kitérnek - 3 perc 07 másodperctől érdemes megnézni az összeállítást:

A gyarmatokon egészen az 1800-as évek végéig használatban volt

Szerencsére a 16. század végére Európában a vasmaszk népszerűsége egyre inkább alábbhagyott, majd szép lassan kikopott a hétköznapi életből, függetlenül attól, hogy a nők kevésbé adtak-e hangot az ellenvetéseiknek.  

Érdekes tény viszont, hogy a Scold-kantárt később is előszeretettel használták a gyarmatokon a rabszolgák megregulázására, egészen a 19. századig. Ezek azonban már más, továbbfejlesztett formát öltöttek, tulajdonképpen maszkként funkcionáltak.